Idén először mentünk le a telekre. Legutóbbi látogatásunkkor még tél volt és épp csak benéztünk. Azóta hónapok teltek el, ami alatt jócskán volt időnk tervezgetni. 

Nagyon izgatott voltam út közben, mert itt a nagyvárosi parkokban már javában tavaszodik.
Az utazás csodálatos volt! Az idő szikrázóan szép, az autópálya mentén vattacukor szerű rózsaszín, illetve havas hatású fehér viráglombozatú erdőfoltok szinte mindenhol... bíztam benne, hogy nálunk is ilyen romantikus lesz, bár a diófák nem virágoznak ilyen korán és nem is ilyen látványosan. De álmodozni kötelező :) el is aludtam, amíg a párom odafurikázott.

Hát első látásra a telek lelombozóan szürke volt. A szomszédokhoz képest, ahol virágzó gyümölcsfák és aranyeső díszítette a kerteket - nálunk a diófák csupasz ágaival zabolátlanul nyújtózkodnak minden irányba és igen, a tavaly összegereblyézett száraz lombból még mindig van. Ahogy kikászálódok az autóból, konstatálom, hogy meglehetősen fúj a szél is. Fázom és kicsit megszeppenek. De akkor észreveszem, hogy végtelen ibolya-szőnyegen járunk! 

A kert gyakorlatilag telis-tele van virágokkal. Kapásból kétféle ibolya faj is jelen van. A szokásos kékesebb és egy nagyfejű lilásabb árnyalatú. Rengeteg a százszorszép a napos oldalon és az a kis, sárga, csillag alakú virág is, nem tudom mi a neve, de nem a kutyatej :)

Ismét tele vagyok lelkesedéssel, és a tegnapi buliból eredő másnaposságom egy csapásra megszűnt. Itt és most vagyok, a világon talán a legboldogabb. Sok mindent kellene csinálni, de mára a diófák rendbeszedése és a virágmagok elvetése a cél.

A diófákat muszáj megigazítani, mert éveken át hagyták elvadulni őket. Alsó, vastag ágaik lefele nőttek, már-már a földön támaszkodnak, és rengeteg gallyukkal egymásba akaszkodnak. Az előző tulaj gyerkőcei szerettek fára mászni, ezért maradhatott így. Nekünk nincs gyerekünk, és nem a fákon, hanem inkább közöttük szeretnénk sétálni... ez most veszélyes. A fák között ugyanis alig van átjárás, ahol nem a talajra növő ágak gáncsolnak el, ott félő, hogy a gallyak szúrják ki a szemet.

Megregulázzuk őket, de valami nem hagy nyugodni:
Megolvastam az interneten, hogy a diófa egy azon kevés fa közül, amit ősszel kell metszeni. (Illene.) Tavasszal nagy a "gyökérnyomás" és a levágott ágak helyén a fa erősen könnyezhet, úgy írták "elvérezhet". Ez nagyon aggaszt, de meghoztuk a döntést, az ágaknak menniük kell.

Minden ág sorsát érvekkel és ellenérvekkel megvitatjuk, de még így is nehéz dönteni. Valamelyik ág már nem él, de van amelyik tele van rügyekkel és sok termést hozna, viszont útban van.

Lackó fűrészel, én metszek. A nagyobb ágak amputálásánál asszisztálok: tartom az ágat és közben legalább százszor bocsánatot kérek a fától... lelkiismeret furdalásom van az önzőségem miatt. Levágjuk az ágát - ami mintha a mi karunk lenne -, megcsonkítjuk, csak azért hogy én-uraságom peckesen sétálgathasson. Nem csak szörnyen hangzik, de valóban szörnyű érzés. Viszont a végeredmény magáért beszél. A fáinknak fa formája lett, szellősen állnak, nem cibálják egymást és nem kotorásznak a fűben sem. 

A levágott gallyak és ágak összeszedését, felaprítását Lackó vállalja magára. Én pedig még leápolom a hadisérült fákat. A pesti a Hermes-ben vettem Biocera sebkezelő viaszt, ezt ajánlotta az ottani szakember az ecseteléshez. A nyolc fából "csak" kettő könnyezik. Aggódom azért a kettőért, mert nem tudom bekenni a pasztával... lesírja magáról, lefolyik a könnyével együtt a paszta. Jajj, csak nehogy, nehogy bajuk legyen. Nem bocsátanám meg magamnak. Lackó nyugtatgat. Már egyébként sem tudjuk visszacsinálni. Amit tehetek, hogy próbálom rátapasztani a sebkezelőt... olyan vastagon tunkolom fel, hogy végül ottmarad. Mintha iszappakolás lenne. Reméljük megóvja.

De van még más is, virágágyást kéne csinálni és elvetni a magokat.. közben az idő vészesen telik.

A virágágyást a kerítés mentén képzeltük el, ahol most gyep van. Olyan virágmagokat választottam, amiket nem kell külön palántázni és később az ifjú növénykéket kiültetni, hanem csak egyszerűen a végleges helyén el kell szórni a magokat - ez rendkívül praktikus. És, még szépek is! Lesz trombitavirág - sárga, rózsaszín, lila és piros; lesz Őszirózsa - fehér, rózsaszín és lila; Rézvirág - ami narancssárga és Tűzszirmú őszirózsa is - ez különlegesen élénk bordós-piros.

Persze, azért ezeknek is jó hely kell, nem birkóznának meg a fűvel és a kemény talajjal. Szóval először meg kell szüntetnem a gyepet, fellazítanom a földet és aztán vetek. Ásó - kapa - nagyharang?

Nahát az ásót és az egyéb kerti szerszámokat a vízaknában tartjuk. Előnye, hogy jelenleg ez az egyetlen zárható hely a birtokon. Hátránya, hogy nyirkos... hát nem bepenészesedett az ásó egész nyele?!?!? Fujj. Ilyen vastag, jól megtermett penészt csak és kizárólag a Camembert sajton tűrök meg. Nagy undorkodások közepette azért sikerül megtisztogatnom az ásót, és hála a széllel vegyes napsütésnek - hamar meg is szárad. Mintha mi se történt volna :)

Büszkén indulok az ásóval, s egy pillanatig azt hiszem, hogy a nehezén túl vagyok, egészen az első ásónyomásig. A föld itt kőkemény, teljes súlyommal az ásón ugrálva is csupán 6-8 cm mélyre tudom betuszkolni.

Kérem szépen, újabb harc következik...

Egy órám van még a hazaindulásig és nincs az a föld, ami meggátolna a virágok elültetésében, mert igenis virágos kertet akarok. A Trombitavirág és az Őszirózsa a legfontosabb. Azoknak a magoknak márciusban már földben a helyük. S ha figyelembe veszem a meteorológusok állítását, miszerint az időjárás és a természet egy hónappal megelőzte önmagát, lássuk be, késésben vagyok.

Ásási és kapálási technikám rohamosan javul :) 1 óra alatt pontosan két kerítésoszlop közötti részt sikerül megmunkálnom. Ez nagyjából 1 négyzetméternyi kényelmes virágágyást jelent. Most örülök csak igazán, hogy a magokat csak szórni kell. Szórom. De mivel az ágyás kicsi, csak a felét, a márciusiakat. Jól betakargatom földdel, meg is öntözöm.

A tavaly ültetett kis gyümölcsfákat, a rózsatöveket, a nárciszokat (még nem virágoznak, majd csak jövőre), a szederbokor töveket is megitatom - miközben Lackó már egyre sürget. Ő is rendesen megizzadt a favágásban, és most, hogy a telekre már nem süt a nap, a szél egyre erősebb, nem csodálkozom rajta, hogy fázik.

De tényleg indulnunk kell, hiszen 6-ra borkóstolóra megyünk. Egy pesti vendéglőbe. Puccba vágva.
Jelzem: könyékig földes vagyok, faforgáccsal teli a hajam, Lackó sem túl szalonképes, Szántódon vagyunk és fél három van...

Még egyszer megnézem a könnyező diófákat. Úgy tűnik jobban vannak, a vastagon rátapasztott viaszos massza megszáradt és így már nem vérzik a seb. Megölelgetem, megpuszilom őket. Óvodás koromban ez mindenre hatásos gyógymód volt, remélem most is így lesz.

Búcsú a telektől, bizakodva, hogy jövőhéten is jó idő lesz, mert akad még tennivaló bőven.